Ma Konan és Kisame főzött. Általában megosszuk egymás között a feladatokat, ahhoz mérve, hogy ki mit tud. Én is Konan szinte mindent elvállalunk...éljenek a csajok! Peinről halványlila gőzöm sincs, hogy mire lenne képes, mivel ő soha nem segít be a házi munkába. Az nem neki való...na persze, bele is halna, ha meg kellene mozdítania a kis ujját. Itachi borzalmasan mosogat, maximumsöprögetésre „alkalmazzuk”, esetleg a portörlés bele fér még.  Deidara remekül vakol, és fest falat, mivel állandóan robbangat, aminek gyakran nyoma marad. De a szöszi általában a fürdőszobát tisztogatja. Hidan csak a TV előtt tud dögleni, kész katasztrófa. Nem is tudom, hogy hagyhattam rá a szobánk takarítását. Én barom...Sasori remekül tud mosni, tudja kezelni az a sok „izét” a mosógépen. Kakuzu a varrófiú.  Kisame tök jól főz, és mosogatni is tud. Tobi pedig ahol tud, segít, mint egy kiscserkész. De hát Tobi...hm...jó fiú. Porszívózni és felmosni mindenki tud (leszámítva Hidant), csak éppenséggel utál.  De Konannal nem tágítunk, muszáj és kész! Ezért kapunk egy nagy piros pontot! Hidan pedig már az agyamra megy, pedig nagyon jó fej. Addig nem fogok meghalni, amíg legalább teríteni nem tanul meg! Reménytelen vállalkozás, soha sem fogja tudni megkülönböztetni azt a sok fényes evőeszközt, mert az olyan bonyolult. Ezért gyorsan megterítettem és leültem Itachi, meg Kisame közé. Tiszta pasi uralom van, tök gáz! Lassan mindenki megérkezett, utoljára Pein foglalt helyet az asztalfőnél. Nagyon meglepődtem, a fenséges nagyúr képes leereszkedni a szintünkre?!  Öt év alatt egyetlen egyszer fordult elő, hogy ez megtörtént. Majdnem szóvá tettem, de Itachi és Kisame időben befogta a számat. Konan fuldoklott a nevetéstől velem szembe. Pein kérdőn nézett ránk, Konan még jobban röhögött. Körülnéztem, de sehol se láttam, Dei szőke fejét. A keresésére indultam, gondolom kint maradt a kertben. Azért körülnéztem mindenhol, hátha bejött és esetleg mondjuk kezet mos. Sejtésem beigazolódott, mivel nem találtam a szálláson belül. Kifele igyekeztem, amikor csapódott a bejárati ajtó. Csak hogy Deidara rohant, én pedig felé mentem, ennek az lett a következménye, hogy frontálisan ütköztünk. A következő pillanatban egy hatalmas, BUMM rázta meg az épületet. Először semmit sem láttam a portól, szép lassan kezdett kitisztulni a kép. Nagyobb lyuk tátongott a falon, mint az ebédlő asztal. Dei és é tiszta por és törmelékesek voltunk. De jó, hogy hajat mostam. Dühösen felpattantam, vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam. Egy...kettő...három...négy...öt...jól van Sakura, nem fogsz ordibálni! Csak higgadtan!

-          Mi a faszért kell neked még az udvaron is egy kibaszott bombával rohangálni?! Kurvára unom a hülye bomba imádatodat! Nősülj meg, és a cuki gyerekeiddel sétálgass, az legalább nem robbant ki falakat!

Mondandóm végére a többiek is ideértek. Majd meg szakadtak a visszafojtott nevetéstől. Vörös volt a fejük, mint a túl érett paradicsom. Pedig ez kurvára nem vicces! Abbahagytam a szónoklatot, ami legnagyobb igyekezetem ellenére is üvöltözésbe fulladt, és elslisszoltam rendbe tenni magam. Főleg azért, mert Pein is megjelent a színen, és nem csattant ki az örömtől. Gyorsan elhagytam a süllyedő hajót. Úgy éreztem magam, mintha három hónapja nem jártam volna víz közelében. Berobogtam a szobába, és ismét elvégeztem a szokásos rituálét, nem tudom ma hányadszor. Közben szépen megnyugodtam, és kezdett bűntudatom lenni. Szegény Dei még Peintől is kapott. Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek. Ezért bűntudattal telve kopogtattam Deidara és Sasori ajtaján. A fene egye meg azt a nagy szívem! Pár perc múlva Deidara kidugta hidrogén szőke fejét. Elég gyakran erő fordul, hogy lebaszom, de még soha nem kértem tőle bocsánatot. De az is igaz, hogy utána nem találta magát Peinnel szemben, ami elég kellemetlen. Én már csak tudom...khm...az a sok váza. 

-          Van valami, amit elfelejtettél a fejemhez vágni? – keserűen felnevetett. Ilyen se volt még, Deidara megsértődött. Istenkém nagyon hosszú ez a nap. Mi jöhet még?

-          Nem! – válaszoltam a kelleténél élesebben. - A bocsánatodért esedezem!

Elkerekedtek a szemi, még a száját is eltátotta. Csak nem arabul beszéltem? Hát, nem! Akkor meg mi van?

-          Biztos, hogy jól érzed magad? Nem lehet, hogy megfáztál kinn? – ellenőrzés képen a homlokomra tapasztotta a kezét.

-          Nincs semmi bajom, haggyá’ már! Egyszerűen csak lelkiismeret furdalásom van! Ha visszamersz kérdezni, hogy „Neked olyan is van?”, akkor kapsz még egy pofont, és továbbá leszarom! Vágod?

-          Igenis, főnökasszony! Mellesleg nincs semmi baj, már megszoktam! – hatalmas vigyor terült szét az arcán.

Tényleg ennyire szarul bánnék velük? De hát valakinek meg kell nevelni őket, nem? Lehet. Hogy veszélyes bűnözőknek számítanak, de valójában egy csapat kis iskolással van dolga az ember lányának. 9 kis iskolással. Konan és nélkülem nem is tudom, hogy mihez kezdenének. Tiszta retek lenne az egész lakás, és zacskós levessel lenne tele tömve az össze szekrény. Ha Konan nem lenne, egy zacskó tésztát nem bírnának megcsinálni, pedig rá van írva a zacskóra az elkészítési mód. Annyira szeretem őket, de kell az a rohadt szigor is. Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Mondjuk, nem tudom, hogy akkor is így gondolkodnák-e, ha emlékeznék mindenre a múltamból. Szegény Deidarának az a nemes feladat jutott, hogy betömheti a lyukat, amit csinált. Plusz ezer fekvőtámasz a nagy főnök felügyelete alatt.  Tök régi módi eljárás. Súlyos reformokat kéne itt véghez vinni. Kezemmel felborzoltam a szöszke haját, és visszamentem a szobába. Már nem láttam megbántódottnak. Volt egy egész szabad délutánom, amit valószínűleg olvasással fogok eltölteni. Kiülök a kedvenc fám alá, és kész is a tökéletes délután terve. A lusta banda úgyis végig alussza a fél délutánt. Meg be kéne szereznem egy-két gyógynövényt. Nem volt kedvem ebédelni, és nem is voltam éhes. Remélem Konannak nem fog feltűnni, és akkor megúszom a kioktatást az étkezés fontosságáról. Arra számítottam, hogy Itachi a hobbijának hódol, de tévedtem. Üres volt a szoba. Gyorsan felnyaláboltam a könyvem, és kisétáltam a cseresznyefához.. Tavasz lévén, a fát virág borította. Hirtelen rájöttem, hogy simán kiugorhattam volna az ablakon, mivel ninja vagyok. Erre én lökött tyúk megkerülöm az egész rohadt épülete. Hip-hip. De ami megtörtént, az megtörtént. Nagy meglepetésemre Itachi ott ült a fa tövébe, az eget kémlelte. Szerintem Itachinak az a mániája, hogy mindig fölfele kell nézni, mert ha nem, itt a világ vége. De hát mindenkinek vannak hülye szokásai, nekem is. Leültem mellé, és elkezdtem olvasni.  Egy futó pillanatig rám emelte a tekintetét, utána visszafordította az ég felé. Már egy jó ideje ücsörögtünk így, amikor valami nehéz esett a vállamra. Ijedtemben majdnem felugrottam, de sikerült megőriznem a hidegvérem. Megnéztem azt az „izét”, tátva maradt a szám. Az „izé” Itachi feje volt, ő pedig aludt. Most már nyugodtan fogok meghalni, ezt is megéltem. Nem csodálom, hogy fáradt, hülyeség volt minket egy szobába rakni. Rosszálmaim miatt rendszerint csapkodok, forgolódom, esetleg rugdosok. Nem egyszer sikerült álmomban életlenül fejbe csapnom. Komolyan mondom a földre, fogok költözni! Úgy mind a ketten boldogok leszünk. Nem lehet kellemes fáradtan menni, egy küldetésre. Ráadásul tök kellemetlen az egész, mert gyakran zokogok, és neki kell lenyugtatni. Bajos csaj vagyok, az biztos! Hirtelen magához rántott, és átölelt, mint egy kispárnát. Tiszta vörös lett a fejem. Olyan aranyos volt, ahogyan így aludt. Most az egyszer megengedem neki, de holnap már nem lesz gyerek nap! Leraktam a könyvet, és viszonylag kényelembe helyeztem magam. Rohadtul élveztem a helyzetet, pedig nem akartam. Hirtelen nyugalom szállt meg, és elálmosodtam. Mi ez a hülyeség?! Itachi csak egy barát vagy mégsem?