Legszívesebben akkorát behúztam volna az Uchihának, hogy az orrát az agyából kelljen kikapirgálni. Konan teljesen le volt döbbenve, és csak dadogni meg mutogatni tudott. Na, ezzel mit kezdjek? Totálisan hülyének nézne, ha elkezdenék magyarázkodni, úgyis csak nagy hablatty lenne a végére az egész. Így hallgattam, és magamban fortyogtam tovább. Konannak végre sikerült kinyögnie egy értelmes mondatot? 

-         Sakura lerendeztem a fiúkat, és kitakarítattam az egész szobát. – nem tért a lényegre, jó kis lány. De már látom, hogy az este jelentős részét Konan szobájában fogom eltölteni, magyarázkodással.

-         Köszönöm! – mosolyogtam. – Itachi, lennél olyan cuki pofa, és elengednéd a kezem? – mondtam tündérien mosolyogva.

-         Ja, persze, bocs! – szabadkozott. Remélem Konannak leesett a dolog, és mégis megúszom...hiú remény.

-         Köszi! Én megyek letusolni, nem szeretnék egy kiadós tüdőgyulladást. Itachi szerintem te is jobban teszed, ha letusolsz.

Helyeslően bólintott. Konan arcán nem láttam a megvilágosodást, ezt szomorúan vettem tudomásul. A szobánk tényleg csillogott villogott, nem látszott, hogy néhány órája darabokban hevert. Ezért imádom én a barátnőmet, ha kiengedi a hangját, akkor szerintem Peint is takarításra bírná. Itachi ledobta magát az ágyra, és megint a plafonrepedéseit tanulmányozta. Egyszer meg fogom kérdezni, hogy mit lát ott, ami annyira érdekes. Ma már másodszorra tusolok, nem fog jót tenni a hajamnak, ez a sok mosás. Ráadásul még csak dél van, ki tudja, mit tartogat a nap további része. Gyorsan tusoltam, mivel nem akartam, hogy annak a majomnak, valamilyen komolyabb baja legyen. Mondjuk öt év alatt egyszer se volt beteg, nem tudom, miért aggódom. Felkaptam az előre kikészített ruhám, nem volt kedvem megszárítani rózsaszín hajzuhatagomat, ezért csak össze fogtam. Visszamentem a szobába, Itachi a változatosság kedvéért olvasott. Olvasott?! Ma tényleg mindenki teljesen meg van örülve. Észre se vette, ahogy leülök mellé, és belenézek a könyvbe. Simán megijeszthettem volna, de úgy...Rögtön ráismertem a könyvre, mivel most olvasom.

-         Itachi, mi vezetett arra, hogy egy könyvet fogj a kezedbe? – kérdeztem ironizálva.

-         Te!

-         Én?

-         Igen! Kíváncsi voltam, hogy mit olvasol! Már tudom, hogy honnan szeded azokat a szép beszólásaidat!

-          Nagyon vicces! Az Anita Blake már csak ilyen. Add oda, és menj el fürödni! – parancsoltam rá.

Oda adta a könyvet, szedett elő száraz ruhát, és el is tűnt. Pár perc múlva hallottam a víz csobogását. Visszatettem a könyvet, az éjjeli szekrényre. Kimentem a teraszra, egész szép idő lett. Deidara a kertben bóklászott, Zetsu társaságában. El se tudtam képzelni, hogy mit csinálhatnak. Gondolom Zetsu rávette Deit, hogy kertészkedjenek. Az elkövetkezendő hetekben a kibontakozó csata maradványait fogom rendbe hozni. Fárasztó munka lesz. Hirtelen leesett, hogy honnan olyan ismerős az a jel, amit álmomban látok annak a bizonyos fiúnak a hátán. Itachinak egy pont olyan van, az egyik régi pólóján. Akkor ezek szerint az a fiú Uchiha. Nem fogsz menekülni Itachi! Ha már miattad Konan a fél éjszakán keresztül faggatni fog, akkor most te se úszod meg! Tudni akarom, ki az a fiú. Szerencsére a „vádlott” pont végzett a fürdéssel. Szép lassan besétáltam a teraszról, és leültem az ágyra. Amikor ő is helyet foglalt, elé álltam és csípőre tettem a kezem.

-         Vallatás következik! – kuncogtam. Úgy nézett rám, mintha narancssárga hajam,. És nagy piros orrom lenne. – Kérdezgetni foglak!

-         Na, essünk rajta túl!

-  Van neked öcséd?

-         Nem tudok róla!

-         Miért hazudsz?! Miért nem szeretnéd, hogy emlékezzek?

Elkomorult az arca. Bíztatóan rámosolyogtam, de ő elfordította a fejét. A csend egyre jobban mélyült kettőnk között. Végül sok évődés után megtörte a csendet.

-         Tényleg nem szeretném, hogy emlékezz!

-         De miért?! – csattantam fel. Hirtelen nagyon dühös lettem.

-         Mert nem akarom, hogy emlékezz arra, amit veled tett. Történetesen tönkre tette a fél életed. Csupán csak ezért.

-         Ó, értem! A nevét se tudhatom?

-         Nem, mert akkor tuti, hogy minden eszedbe jutna.

-         Miért érdekel ennyire ez az egész?

-         Mert aggódom érted, mivel a barátom vagy?

-         He? – ennyit sikerült kinyögnöm.

-         Nem akarom megismételni! Mit olyan nehéz ezen elhinni?

-         Nem tudom, csak nem erre számítottam tőled…

-         Ha nem mire?

-         Nem fontos. Semmi!

-         Válaszolj!

-         Most én kérdezgetek, és te felelsz!

-         Felelek, ha válaszolsz! – diadalittasan elmosolyodott.

-         Jól van, na! Csak ha megígéred, hogy nem kezdesz el őrjöngeni! – kiscserkészként a szívére tette az egyik a kezét, a másikat pedig felemelte. - Hát csak tudod azt gondoltam rólad, hogy olyan szívtelen, flegma, nem törődöm típus vagy.  Végül is a családod… - nem akartam folytatni a mondatot. Igazság szerint nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy miért irtotta ki az egész klánját. Bízom benne, hogy egyszer majd elmondja.

-         Van benne igazság! És félsz tőlem?

-         Hát… nem hiszem, hogy engem bántanál!

-          Ezt miből gondolod?

-          Ha már így aggódsz értem! De másra azért veszélyes vagy!

-         Majd meglátjuk.

-         Ajaj!

Itachi a hatás kedvéért hátra döntött, és fölém tornyosult négykézláb. Erre muszáj volt elkezdenem nevetni, még a könnyem is kicsordult. Itachi is mosolygott, ami az ő esetében nagy szó. A figyelmem a plafonra terelődött.

-         Hallod, mi olyan érdekes a plafonba?

-         Hogy mi van?

Megint nevetésben törtem ki. Mikor lenyugodtam, kimásztam Itachi alól, és elindultam ebédelni. Szorosan a nyomomba követett. Még mindig nevethetnékem volt.