5 év telt el.5 éve nem tudom, hogy mi van a családommal, a barátaimmal.  Nagyon hiányoznak, bár legtöbbjükre nem is emlékszem. Csak emlékképekből tudom, hogy vannak.  Igaz, hogy most is vannak barátaim, akiket szeretek és tisztelek. Ráadásul róluk, velük több emlékem van… jelenleg. Mégis vissza akarok menni Konohába, és meg akarom tudni, hogy ki vagyok.  Megtehetném, hogy könnyedén elszököm, szerintem nem is elleneznék, de valami itt tart. Bárcsak tudnám, hogy mi az… Borús az ég, nem sokára esni fog. Örülök, hogy ma nem kell küldetésre mennem, és megúszom szárazon. Élvezem ezt a kis egyedüllétet, amit eltölthetek.  Rendszerint valaki mindig a nyomomban kullog, ami néha nagyon is zavaró. Még akkor is, ha jelenlegi legjobb barátnőmről van szó. Így sincsen túl sok magánéletem. Hirtelen rám jött a sírhatnék. Szükségem is lenne egy kiadós zokogásra. Ezt most meg is fogom tenni! Felhúztam a térdem, átöleltem a karommal, és ráhajtottam a fejem. Arra eszméltem fel, hogy ütögetik a vállam. Felkaptam a fejem, majd gyorsan elmaszatoltam a könnyeim.

- Ne az ablakba ücsörögj, amikor szakad az eső! – szólt rám a szobatársam.  Kinéztem az ablakon, tényleg esett. Észre se vettem, pedig itt ülök már mióta. Halványan elmosolyodtam. Nagyon szépen festett a táj. A nap is sütött egy kicsit, nem sokára szivárvány keletkezik. Az ablak előtt közvetlen van egy cseresznyefa. Nem magas, a lombja egy kicsivel az ablak fölé magasodik.  Könnyedén ki tudnák rá ugrani, ha kedvem támadna. Kelletlen leugrottam a párkányról, és becsuktam az ablakot. Itachi póker arccal ült az ágyon, és engem nézett. Fekete hajából víz csöpögött, a szemében ott vöröslött a sharingan. Veszély nélkül bele nézhettem a szemébe, rám nincs hatással, ki tudja miért.

- Te merre jártál? – kérdeztem némi kíváncsisággal.

- Sétáltam.

- Te??? – nem tudtam mire vélni. Itachi, aki naphosszat a plafont bámulja.

- Igen, levegőznöm kellett.

- Értem!

- Szárítsd meg a hajad, mert meg fogsz fázni.

- Két tincsem lett vizes, nem fogok bele halni!

- Azért csak menj! 

- Igenis… főnök!

Nem vártam meg a reakcióját, nem voltam rá kíváncsi. Utálja, ha főnöknek hívom. Hiper gyorsan letusoltam, és megszárítkoztam. Nem volt kedvem visszavenni az eddigi ruhám, ezért magamra tekertem a törülközőm és visszamentem a szobába. Itachi ott ült ahol hagytam, meg se moccant. Sóhajtottam, és előhalásztam egy fehér pólót, és egy tréning nadrágot. Itachi a változatosság kedvéért a plafont bámulta.

-         Itachi… nem küldetésen vagy!

-         Tudom!

-         Akkor fekete szemeket kérek!

-         Zavar a sharingan!

-         Igen!

Erre elfordította a fejét, és mire újra rám nézett már éjfeketék voltak a szemei. Elégedetten elmosolyodtam, elindultam felöltözni. Pont végeztem, amikor kopogtattak az ajtón. Kinyitottam, Deidara szőke fejével találkoztam szembe.   

-         Pein azt mondta, hogy most azonnal látni akar!

-         Mit csináltam? – utáltam a főnököt, és ez kölcsönös volt. Csak akkor szokott hívni, ha nagy gáz van.

-         Megszülettél! – vihogott a sarokból Hidan.

-         Ha már ilyen jól szórakozol, akkor segíthetsz Itachinak kitakarítani a szobát!

-         Mi? – kapta fel a fejét a másik említett.

-         TAKARÍTÁS! Nézz körül, minden tiszta mocsok!

-         Ezt megszívtátok! – gúnyolódott Deidara,

-         A harmadik barom kussoljon, mint szar a fűben! Mellesleg hárman gyorsabban végezni fogtok! – jelentettem ki.

Ott hagytam őket, bár szívesebben maradtam volna egy jót nevetni. Egy kicsit tartottam Peintől, és utáltam bemenni a barlangjába. Ráadásul kivételesen nem ordibáltam éjnek éjvágyán, nem törtem össze semmilyen porcelán tárgyat, és Konannal nem mentünk senkinek se az agyára. Tiszta voltam, mint egy kis angyal. Ha kiderül, hogy azok a mocskok mártottak be, akkor kezdhetik írni a végrendeletüket. Mert tuti, hogy megölöm őket. Megérkeztem a pokol kapujába. Nagyot nyeltem, és jó kis lányhoz méltóan bekopogtam. Mikor bebocsátást nyertem, kinyitottam az ajtót, és beléptem.

-          Hivattál? – kérdeztem.

-          Igen. De ha jól emlékszem, akkor megbeszéltük, hogy nem tegezel!

-          Bocsánat!

-          Ülj le! Csak azért hívtalak, mert nem sokára Itachival egy küldetésre mentek, aminek célja, hogy megtaláljátok Orochimaru új búvóhelyét.

-          Kisame nem jön velünk?

-          Nem neki más dolga lesz.

-          Értem! Ennyi? – kezdtem megnyugodni, hogy végre mehetek.

-          Nem! Hogy érzed magad?

-          Te...tessék? – dadogtam. Pein arról érdeklődött, hogy érzem magam? Mi történt a világgal?

-          Azt kérdeztem, hogy érzed magad?

-          Köszönöm, nagyon jól!

-          Az emlékeid?

-          Nem igazán emlékszem sok mindenre. Csak arcok derengenek, de nem tudnám megmondani a nevüket. A szüleimre, legalábbis anyámra nagyon tisztán emlékszem. Még a hangjára is. Azt azonban nem tudom, hogy kerültem az akatsukihoz. 

-          Miért gondolod, hogy nem idetartozol már mióta?

-          Tudom, hogy Konohában születtem!

-          Rendben! Köszönöm, hogy elmondtad! Most elmehetsz!

-          Szi...ööö...viszlát!

Gyorsan kisprinteltem a szobából. Megnyugodtam, még élek. Visszamentem a szobába, hogy ellenőrizzem a fiúkat. Csodák csodájára takarítottak. Nem gondoltam volna, hogy tényleg meg fogják csinálni. Kellemes meglepetés. Hagyni akartam őket nyugodtan dolgozni, ezért a konyhába sétáltam. Konan kávét főzött. Leültem egy székre, és elbambultam. Egy képet néztem a falon, amin mindnyájan rajta vagyunk. Még én is. Mindent összevetve nagyon szeretek itt lenni. Nem áll szándékomban elszakadni tőlük.  Amint kiderítettem mindent, visszajönnék. Ebben biztos voltam. Konan egy pohár kávét rakott le elém. Rám mosolyogott, nem is kértem, de azért jól fog esni. Leült velem szembe. Nagyon szeretem Konant, mindig megért és tudja, mire van szükségem. A baleset utáni hetekben is rengeteget segített. Lassan kortyolgattam a kávét, miközben a múlton töprengtem. Nagyon sok hülyeséget csináltunk, és arra is emlékszem, amikor összeesküvést szőttünk Pein ellen.  Muszáj volt nevetnem.

-          Mi jutott az eszedbe? . kérdezte barátnőm.

-          Emlékszel, amikor szövetségre léptünk Pein ellen.

-          Az súlyos volt! Mekkorát szívtunk utána!

-          Tényleg, fájdalmas emlékek.

Nevettünk. Konan társaságában valahogy mindig nevetnem sikerül. Sok mindet csináltunk együtt, imádjuk idegesíteni Peint. Például, egyszer véletlenül betörtem az ajtaját, mert elcsúsztam a frissen mosott kőn. Az a legjobb az egészben, hogy elhitte. Zajra lettem figyelmes. Hirtelen csapódott a konyhaajtó, és Tobi száguldott be rajta. Ijedtemben ugrottam egyet- Már majd nem elkezdtem ordítani, amikor Kisame is berontott. Mind a ketten elkezdtek hevesen magyarázni, és mutogatni. Egy kukkot se értettem. Végül Kisame leütötte Tobit. A kedves...

 - Sakura, menj a szobádba és állítsd le a fiúkat. Olyan a szoba, mintha atombomba robbant volna. Valamin összekaptak. – magyarázott kifulladva. Több se kellett, rohantam is a szobába. 

Tényleg egy csatatérre hasonlított az egész. Deidara és Hidan püfölték egymást, Itachi pedig ült és a fejét fogta. Ekkor Hidan felemelte a kedvenc vázám. Ekkor untam meg és beléptem a szobába. Csak, hogy Hidan éppen dobni akarta a vázát, és megzavartam, ezért nekem vágta. Szerencsére a drága vázácskámnak nem lett semmi baja, én viszont hátra estem és jól bevágtam a fejem. Ráadásul a váza gyomorszájon talált, amitől hányingerem lett. Kisame és Konan segítségével sikerült magam ülő helyzetbe tornáznom magam. Itachi felpattant, míg a másik kettő dermedten várta a reakciómat. Közben megérkezett Pein, és egyáltalán nem látszódott jó kedvűnek. Feltápászkodtam, és elrohantam a fürdőbe. Hánynom kellett. Gyorsan lerendeztem a dolgot. Hideg vízzel kezdtem fröcskölni az arcom, ami a hányingert és a fejfájást is csillapította. Kopogtak.

-          Bejöhetek? – Itachi hangját véltem felfedezni.

-          Nyugodtan!

Belépett, és egy törülközőt nyomott a kezembe. Megtörültem az arcomat. Belenéztem a tükörbe, nagyon sápadt voltam. Itachi a homlokomra rakta a kezét. Megnyugtatóan meleg volt.

-          Hogy érzed magad?

-          Rettenetesen fáj a fejem, de amúgy minden rendben! A váza túl élte legalább?

-          Ne aggódj, igen!

-          Akkor nem hiába vertem be a fejem!

-          Ez igaz!

-          Konan ideges, ha jól hallom!

-          Az nem kifejezés. Szerintem egy kis levegő jót tenne.

-          Szerintem is. De szakad az eső.

-          Az nem akadály!

Könnyedén felkapott, és a kijárat felé cipelt.

-          Itachi, azért vannak a lábaim, hogy járjak rajta!

-          Zseni vagy, hogy rájöttél!

-          Egyszóval lerakhatsz!

-          Majd kint!

Nem volt értelme tovább veszekednem. Úgy sem enged. Nem akarok beteg lenni, de e miatt az idióta miatt az leszek. Kiértünk, az eső már valamennyire elcsendesült. Enyhén szitál. A felhők mögül előkukucskál a nap. Itachi elindult az erdő felé. Utána futok, és szorosan a nyomába követem. Szeretem az eső illatát. Soha nem voltam még nagyon benn ebben az erdőbe. Valamiért soha nem engedtek túl messzire. Izgatottnak érzem magam hirtelen. Itachi a szeme sarkából engem figyel. Pontosa tudom, hogy érzi azt, amit én is, hála annak a bizonyos pecsétnek. Amikor idekerültem Pein rakatott rám és Itachira egy pecsétet. Ezáltal érezzük egymás érzéseit, fájdalmát, tudjuk, ha a másik szomorú vagy boldog ésatöbbi. Erre nem emlékszem, ezt elmesélték. Még szerencse, hogy a gondolataimba nem lát bele. Fel is fordulnék nyomban. Nagyon szép és nyugodt az erdő. A leveleken esőcsepp csillog, a szél pedig dalolva süvít. Bele-bele kap a hajamba, és fogócskát játszik vele. Nem olyan sűrű az erdő, nagyon világos van. Most tűnik csak fel, hogy Itachi egy szál pólóban szaladgál. A pulcsiját még az elején oda adta. Nem fázik, azt érezném. Kezd sűrűsödni az erdő, és sötétedni. Akaratlanul közelebb lépek hozzá, gyorsan elmosolyodott. Eszembe jutottak a rémálmaim. Az elmúlt időkben szinte minden éjszaka nagyon rosszat álmodok. Rendszerint zokogva ébredek fel. Egy fekete hajó fiúról álmodok, akit mindig hátulról látok. Valami fájdalmat okozhatott nekem, valami nagy fájdalmat. Ő az egyetlen, akinek nem emlékszem az arcára, talán nem is akarok. Az álmomban mindig ott hagy a sötétben, de előtte elájulok és a távolodó alakját, látom. Van egy nagyon ismerős jel a pólója hátulján. De nem tudom, hogy honnan olyan ismerős. Gyűlölöm ezt a fiút, akkor is ha nem emlékszem rá. Sokat bánthatott, és ezért még fizetni fog. Itachi közben megállt és én neki mentem. Na várjunk csak...Itachiról nem lógnak le zöld levelek, és még kevésbé mohás.

-          Jobban kéne figyelned, hogy merre mész! – a hangja kinevetett. Mögöttem állt pár centire. Ja, persze ez egy fa. Lecsúsztam a fa tövébe, nem tudom, mióta jövünk, de halál fáradt voltam.

-          Kifáradtál?

-          Igen!

-          Szeretnéd, ha visszamennénk?

-          Minden álmom!

Kinyújtottam a kezem, ő felhúzott. Leporoltam magam és elindultunk.

-          Ugye nem baj, hogy nem tudjuk magunkkal hozni a fát, amit ölelgettél? – gúnyolódott.

Erre bepipultam, és megelőzve öles léptekkel elindultam haza. Igaz, hogy nem tudom, hogy az merre is van, de boldogulni fogok! Itachi határozottan szórakozott rajtam, én egyáltalán nem tartottam viccesnek a helyzetet. Sőt...Egy elágazáshoz értünk, én gondolkodás nélkül törtem egyenesen előre. Elkapta a kezem, és a másik irányba húzott.

-          Rossz fele mész, te kis lökött. – jegyezte meg.

Gyorsan lenyeltem a gorombaságot, amit a fejéhez akartam vágni. Magamban persze szidtam, ahogy csak tudtam. Lassan kezdtem lenyugodni végülis az egész nem ér ennyit. Most tűnt fel, hogy nem engedte el a kezem. Ujjaink összekulcsolva pihentek. Megérezte zavaromat, ezért rám nézett, lassan leesett neki, hogy mi a problémám. Gonoszan elmosolyodott, és szorosabban fogta a kezem. Erre totál vörös lettem. Zavaromból hamarosan düh lett. A végtelenségig akar idegesíteni.

-          Nézd csak, ott van Konan! – mutatott barátnőmre.

Konan döbbenten nézett ránk. Először nem tudtam, hogy miért., de gyorsan rá is jöttem. Nem minden napi látvány, hogy Itachival kéz a kézben sétálgatok. Ezt még vissza fogja kapni. Ha te így, akkor én is Itachi Uchiha.