Nyűgösen ébredtem és a fejem is nagyon fájt. Legszívesebben elástam volna magam valahová, csak ne kelljen szembe néznem a valósággal. Amíg alszom legalább minden nyugodt, és csendes. Nincs semmi bajom, és nem kínoznak hülyeségek. A saját kis világomban éldegélhetek, amit kedvem szerint formálhatok. A valóságot nem csak én formálom, sok minden olyan történik, amit én nem akarok. Kezdve a kényszerítetten hozott döntésekkel. Nem volt erőm tovább folytatni magamban ezt a monológot, és nem is akartam. Felkeltem, odasétáltam az ablakomhoz, és kinyitottam. Szép napos idő, a hőmérséklet kellemes. Máris jobb lett a kedvem, miközben a madarak énekét hallgattam. Dudorászva lekaptam az alvó cuccom, és elmentem tusolni. Fel akartam frissülni, ezért langyos vizet kezdtem el ereszteni, majd fokozatosan haladtam a hideg felé. Remek érzés volt, ahogy a hideg minden porcikámba behatol. Viszonylag gyorsan végeztem, a fürdés alatt pedig megéheztem. Felkaptam az előre kikészített nyári egybe ruhám. Ez volt a kedvencem. Virágmintás volt, majd hogy nem átlátszó. A térdem fölé ért, és nagy darabot mutatott dekoltázsomból. A hajamat felfogtam egy élénkzöld hajgumival, és elégedetten tanulmányoztam magam a tükörben. Reggelire egy nagy tálka müzlit ettem. Vagyis inkább ebédre, mivel rendesen elaludtam. Túl sokáig olvastam az este, ezért aludtam ma ilyen sokáig. Temari nem sokára megjön, addig még van időm egy sétára, hívogatott a természet. Felvettem egy szandált, és gyalog elindultam egy közeli parkba. Nagyon szerettem ezt a helyet, mivel kevesen ismerték, vagy ha volt ott valaki az is idős. Ők pedig nem kezdenek el kérdésekkel bombázni a munkámról vagy éppenséggel autógrammot kéregetni. Amikor odaértem leültem a kedvenc helyemre, ami egy cseresznyefa alatt volt. Elmélázva néztem fel az égre, és próbáltam valamit kirakni a felhőkből. Lehunytam a szemem, és hallgattam a szelet. Éreztem, hogy elhívta játszani pár tincsem, miközben az arcomat cirógatta. Felsóhajtottam és kinyitottam a szemeim. Ránéztem a telefonomra, még csak fél egy volt. Még fél órát akartam maradni, simán hazaérek kettőig. Ismét lehunytam a szemem, és elkezdtem töprengeni az életemen. Nem is olyan régen még nagyon is normális volt, és boldog. Remek munkám volt, boldog kapcsolatban éltem, és sok barátot tudhattam magam mellett. De eljött az a bizonyos nap. Az ég is be volt borulva, tisztán emlékszem. Tökéletesen átlagos nap volt, csak később végeztem a megszokottnál. Egyedül voltam a sötét éjszakában, de biztonságban éreztem magam. Gyalog akartam menni, mert a busz ritkán járt, és sétálni volt kedvem. Majdnem hazaértem, amikor erős ütést éreztem a fejemen. Legközelebb egy sötét helyen ébredtem, a kezem neki volt kötve a széknek, amin ültem. A fejem lüktetett az ütés helyén, és nem láttam tisztán. Hirtelen villany kapcsolódott, és öt férfi vonult be. Utoljára egy nő lépett be. De nem láthattam az arcát, mert kapucni takarta. Egy hosszú, fekete hajó férfi térdelt le elém, ha állattal akarnám összehasonlítani kígyót, mondanák. Levettem a számról a rongyot, és eloldozott. Nem mertem moccanni se, nagyon féltem. Akkor történt meg az amin még most se tudom magam túl tenni. Meg kellett tennem, amit mondott, mert ha ellenkezek meghalunk. Mind a ketten. Elég! Nem akartam erre gondolni, soha többé. Ami megtörtént, az megtörtént. Nem néztem meg az időt, csak elindultam hazafelé. Siettem, pedig nem akartam. Élvezni szerettem volna a napsütést, a szelet, és mosolyogni. De a jó kedvem egy múló emlék volt csupán. Helyét átvette a félelem, és a keserűség. Reményként gondoltam a barátaimra, akikkel már féléve nem találkoztam. Éreztem, hogy ma láthatom őket. Előkotortam a kulcsom, és belépte. Nagyobb biztonságban éreztem magam, de nm tetszett a csend. Bekapcsoltam a rádiót, lepakoltam a cuccaim. Negyed kettő múlt pár perccel, ezért gondoltam csinálok egy kávét, és megeszem egy zöld almát. Háttér zajjá halkítottam a rádiót, és neki álltam. Gyorsan kezdett telni az idő. Észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elszaladt. A kávé még forró volt, amikor csapódott az ajtó, és cipőkopogást hallottam. Egy méregzöld szemű, szőke lány állt meg előttem. Haját 4 copfba viselte, egy pánt nélküli vörös felsőt, egy feszülős farmert viselt. Körmei és tűsarkú cipője szintén vörösben pompáztak. Enyhén volt sminkelve, csak a piros rúzs ütött el. Elégedetten elmosolyodott, és közelebb lépett.
- Kávét le, utánam!- csapott az asztalra, én meg eltátottam a szám. – Mi van, nem kínaiul makogtam!
Gyorsan felocsúdtam, és szemöldökömet ráncolva néztem rá, hirtelen elröhögtem magam. Csak úgy magától jött, kíváncsian felvonta a szemöldökét.
- Bocsi! Csak olyan viccesen jött ki, hogy hirtelen beállítasz és osztod az észt.
- Na igen…ez vagyon én! Temari! – kezet nyújtott nekem. Elfogadtam a gesztust.
- Sakura! Elmondod, hogy hova viszel?
- Nem, majd meglátod!
- Rendben! Veled megyek, ha megígéred, hogy Sasuke Uchiha nincs a közelben!
- Látom, hogy milyen szimpatikus neked!
- Készüljetek fel! Hosszú lesz a forgatás, mivel nem nagyon van kedvem szerelmes lánykát játszani!
- Atyám! Ez fájni fog! Ne, gyerünk!
Megadóan követtem. Felnyaláboltam a táskám, és bezártam az ajtót. Nagyon szimpatikus volt nekem a szöszi. Temari egy nyitott tetejű. Piros sportkocsival érkezett. Ennek a csajnak mániája ez a szín. Az ajtó használata nélkül bepattant a járgányba, és azért nem voltam ennyire bátor. Mikor végre sikerült bekászálódnom elindultunk. A vezetési stílusát nem volt valami nyugalomkeltő. Szó szerint be voltam tojva, amikor 120-szal vettük be a kanyarókat. Szemmel láthatóan nagyon jól szórakozott rajtam. Már a városon túl jártunk, valami elhagyatott puszta közepén kocsikáztunk.
- Hogy lehet, hogy egy stúdió ilyen kihalt helyen legyen? – szólaltam meg hirtelen.
- Honnan veszed, hogy odamegyünk?
- Nem vagyok szőke! – sértődött fejet vágott. – Most mi van? Te szőkés barna vagy. Amúgy se rád értettem más jutott az eszembe.
- Azért megyünk ilyen messzire, mert Itachi nem bírja a nyüzsit. Ismered?
- Igen…talán túl jól is.
- Ez remek! A többiekről annyit, hogy egy kicsit dilisek, de nagyon jó fejek!
- Szerintem őket is ismerni fogom!
- Sasukét is ismered?
- Hála az égnek, nem!
- Egy kis köcsög, de ha jobban megismered, tud jó fej is lenni.
- Ha, te mondod!
- Honnan ismered a nagyfőnököt?
- Ööö…Nem fontos!
- Szóval magánügy vagy kínos?
- Az első!
- Ó. Megérkeztünk!
Leparkolt egy üres helyre, és most az ajtót használva kiszállt. Utána mentem, nem akartam eltévedni ezen a helyen, utána meg órákig bolyongani. Az épület hasonlított ahhoz, amit a filmekben szoktam látni. Nagy volt a nyüzsi mindenfele, a saját gondolataimat nem hallottam az ordibálás közepette. Temari mögött közvetlenül léptem be az ajtón. Egy fejjel magasabb volt nálam, pont eltakart. Elkiáltotta magát, mire az épületben lévő összes szempár rá szegeződött.
- Ő itt Sakura! – ellépett előlem. Jól megnéztem a díszes társaságot, szinte nem is találtam idegen arcot. Elmosolyodtam.
- Sziasztok, tökfejek! - köszöntem, és kinyújtottam a nyelvem.
- Sakura! – ordították kórusban, és mindenki körém gyűlt. Nyomtam egy-egy gyors puszit az arcukra.
- Oké, akkor most bemutatok neked egy-két új arcot! – Deidara megragadta a csuklómat, és elkezdett ráncigálni. – Ő itt Hidan! Vigyázz, egy kicsit mocskos a szája.
- Engem, te ne félts! Tudod, hogy milyen tudok lenni! Szia, Sakura!
- Csá! Itachi sokat mesélt rólad!
- Remek! – jegyeztem meg nagyon halkan.
- Akkor ő itt Karin! Sasuke titkárnője!
- Szió! Részvétem!
- Szia! De miért?
- Majd elmagyarázom, ha ketten leszünk!
- Rajtuk kívül mindenkit ismersz!
- Hallod, Dei, Konan nincs itt?
- Szerinted kihagynék egy ilyet?! – szólalt meg az említet a hátam mögül.
- Konan! – sikítottam, és barátnőm nyakába vetettem magam. A többiek ezt egy sóhajjal nyugtázták. Éppen hogy nem estünk egy hatalmasat. Neki is adtam puszit.
- Örülök, hogy ismét látlak, Saku!
- Itachi… túl sokat látlak mostanság!
- Szokj hozzá!
- Kénytelen leszek!
- Eltaláltad!
Nyugtáztam, hogy ő tényleg semmit nem változott. Odalépett mellém, és adott egy puszit a számra. Ezen senki nem lépődött meg, leszámítva Temrit akinek kezdett az egész sokk lenni. Karin diadalittasan elmosolyodott. Felvontam a szemöldököm, erre angyalian elmosolyodott. Nem értettem. Hirtelen kocsifékezésre lettünk figyelmesek, mire Karinnak felcsillant a szeme. Itachi közelebb hajolt hozzám.
- Ne kezdj el vele üvölteni, rendben? – súgta.
- Akkor ez Sasuke? Na, várjunk, te tudtál az egészről? – mondadóm a kelleténél egy kicsit hangosabbra sikeredett, ezért mindenki ránk emelte tekintetét.
- Tegnap este mesélt róla!
- Te hagytad?!
- Hidd el nem tudtam róla, legalábbis tegnapig.
- Ne várd el, hogy ne kezdjek el ordibálni!
- Ettől féltem!
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Mister tökéletes ego. Két kezét farmer zsebeibe süllyesztette, szemét napszemüveg takarta. Felvont szemöldökkel tanulmányozta a körülöttem felgyülemlett társaságot, majd tekintete megakadt rajtam. Elismerően bólintott, miközben a szemüveget pólója nyakába akasztotta. Ugyan olyan fekete szeme volt, mint Itachinak. Nem tagadhatta volna, hogy testvérek. Tiszta Itachi volt, csak fiatalabb kiadásban. Pár centire megállt előttem, és szólásra nyitotta ajkait.