-Jahhj, Tsunade! Muszáj iskolába mennem?
-Muszáj, ha nem akarsz életed végéig iskolás maradni. Meg ha jövő héttől iskolába jársz, akkor nem kell évet ismételned. Így is kiesett három hét.
-Jó. Feladom.

-Én is úgy gondoltam.

-Azt hiszem, elmegyek sétálni. Megismerkedek a környékkel.
-OK, de gyere haza vacsorára, hogy ne hűljön ki.
-Tsunade! Nem vagyok már óvodás. Vacsora előtt itt leszek!

- Szia!

Friss, hűvös levegő csapta meg Sakura arcát, ahogy kilépett az utcára. Még nem igazán ismerte a várost, csak néhány főbb épületet, meg a pár utcával odábbi parkot. Most is a park felé vette az irányt. Szeretett ott lenni. Megnyugtatták a természetes zajok. A parkban leült az egyik padra, majd letette maga mellé a táskáját. Hirtelen egy mókus ugrott oda mellé, majd futott fel a lány karján. A lány a táskájából elővett néhány szem mogyorót, majd odaadta az állatnak, s az el is tűnt. Sakura mindig szokott hozni nekik mogyorót. Most, hogy meghaltak a szülei, nagyon magányosnak érezte magát, ezért szeret kijönni a parkba megetetni a mókusokat.

Amikor hazafelé indult, gondolataiba mélyedve befordult a sarkon és figyelmetlensége eredménye képpen nekiment valakinek. Sakura a könyökét simogatva felállt, és belenézett az idegen szemeibe. A lánynak erősen dobogni kezdett a szíve. Nagyon jóképű fiú volt. Nem lehetett nála sokkal idősebb.

-Jól vagy? Bocsi, nem figyeltem.

-Semmi baj.
-Sai! –mutatkozott be a fiú.
-Sakura.- mosolygott a rózsaszín.

-Új vagy itt? Még nem láttalak.

-Nem rég költöztem ide és iskolába se járok még.

-És merre laksz?
-Csak néhány utcával odébb. Van kedved hazakísérni?
-Persze! -pirult el a fiú.

-Akkor induljunk!